„Engedem el az életet. Néha fájón, néha örömmel és könnyedén. Néha fölszabadultan, néha rezignációval. Néha búcsúzva, néha élvezve, néha megkönnyebbedve, és mégis, ez mintha egy külön folyamat volna – és mindettől külön volna maga a meghalás. Világos: a felkészülés más, és a meghalás megint egy másik periódus.”
Éveket váratott magára a 2018-ban indított Polcz Alaine Akadémia következő programjának megszervezése, többek között ezért bírt komoly jelentőséggel számunkra a beszélgetőest témájának megválasztása. A 2022. november 8-án megtartott, „Engedem el az életet” címet viselő eseményünket végül Polcz Alaine 2006-2007-ben írt naplórészleteit tartalmazó Nem trappolok tovább című könyvére alapoztuk. Őszinte, elgondolkodtató beszélgetésünk célja most is az volt, hogy alapítónk szellemi hagyatékát tovább vigyük, különösen az idei Polcz Alaine 100 emlékév kapcsán. Alaine mélyen hitt abban, amiben mi is: az életvégi tervezés és a halálra való tudatos érzelmi, spirituális és gyakorlati felkészülés nemcsak egy méltó lezáráshoz járul hozzá, hanem egy jobban megélt életet is eredményez.
Vendégként Csikós Dóra mentálhigiénés szakember, alapítványunk Életvégi Tervezés Programjának vezetője, Gaal Ilona újságíró, alapítványunk kommunikációs munkatársa, a Végstádium című dokumentumfilm egyik rendezője, Nyári Luca író, költő, slammer, aktivista és Singer Magdolna író, gyásztanácsadó, mentálhigiénés szakember, a Napfogyatkozás Egyesület elnökségi tagja csatlakozott Barabás Évihez, a Polcz Alaine Akadémia háziasszonyához.
—
Mikor van ideje beszélni a halálról?
Rendezvényünk a Végstádium című dokumentumfilm egy részletének levetítésével kezdődött, nem véletlenül – a film Tamás, egy hatvanas évei elején járó, valaha szenvedélyes, mulatozós férfi a Budapest Hospice Házban töltött utolsó három napját mutatja be, ahol higgadtan és tabuk nélkül néz szembe közelgő halálával. Gaal Ilona az alapítvány önkénteseinek tartott esetmegbeszélő csoporton hallott Tamásról, akinek példája kirívónak számít: ő maga kezdeményezett beszélgetéseket a feleségével, és készítette fel családját, munkatársait arra az időre, amikor ő már nem lesz velük. Tamás másnap elfogadta a felkérést a forgatásra, a családjától is megkérte a beleegyezést, és délután már a szobájában forgott a kamera. Ahogy ő mondta: „legalább marad valami emlék a családnak”.
Singer Magdolnára is, aki gyásztanácsadóként számtalan hozzátartozónak segített és segít a veszteség feldolgozásában, nagy hatással volt Tamás példája. Tapasztalata szerint pozitív hatást gyakorol a gyászfolyamatra az, amikor a hozzátartozónak lehetősége van kísérni a beteget és együtt elsimítják a még elsimítandó ügyeket, míg akkor, amikor elidegenítik a halál tényét, nem mernek vagy nincs lehetőségük beszélni, a gyászolókat rengeteg kérdés, értetlenség és bizonytalanság terheli. A filmben Tamás lányai emellett arról is mesélnek, édesapjuk milyen jó irányba változott a halálához közeledve, azáltal, hogy mert számot vetni, szembenézni, és felkészítette szeretteit az elválásra.
„Mégis, mikor van itt az ideje beszélni a halálról?” – kérdezte Barabás Évi Csikós Dórát, az életvégi tervezés hazai úttörőjét, aki megerősíti, hogy „amikor már helyzet van, akkor nagyon nehéz”. Dóra egyre többet dolgozik olyan családokkal, akik a szerteágazó életvégi kérdések legalább egy kis részét, szeletét szeretnék előre látni, tudatosan átgondolni és párbeszédet indítani róla (például életvégi gondozás megtervezése, élő végrendelet készítése). Ennek hozadéka, hogy éles helyzetben lesz hová visszanyúlni, és nem kell az egészet elölről kezdeni.
Tamás történetén keresztül is megérthetjük, de Polcz Alaine is azt mutatta meg az embereknek, hogy az élet befejezésére való készülés, az elbúcsúzás, az elengedés képes megszelídíteni a halált és segít méltóképp lezárni egy értékes élet.
Singer Magdolna Alaine-t tanítványaként kísérte élete végén, beszélgetéseikből született meg a Partitúra című interjúkötet. Így mesélt élményeiről:
„Alaine először kicsit csalódást okozott nekem, mert amikor meglátogattam, azért mentem, hogy elbúcsúzzak – mert tudtam, hogy meg fog halni -, és ehhez képest azt találtam, hogy az asztalnál dolgozott gőzerővel, és még vagy öt könyvét próbálta befejezni. Akkor megkérdeztem tőle, hogy „de Alaine, hát így készülsz te? Foglalkozol a transzcendenssel?” Megszeppenve mondta, hogy hát nem, és megkérdezte, hogy eljárok-e hozzá foglalkozni a transzcendenssel? Mondtam, hogy jó, bár nem tudtam, hogy kell azt csinálni, de persze kapva kaptam rajta, hogy egyáltalán jöhetek és látogathatom. Fél évig tartott. Elég nehezen szánta rá magát arra, hogy egy kicsit lelassuljon, és tényleg az átlépéssel foglalkozzon, de azért aztán végre-valahára elkezdte letenni a dolgait. Nem könnyedén, mert egyrészt már nagyon vágyott arra, hogy meghaljon, másrészt olyan életszeretet volt benne, hogy ez akadályozta abban, hogy átlépjen, úgy érezte, hogy kicsit elhúzódik.”
Tamás esetében is kiemelte Ilona, hogy a férfi élete legutolsó napjaiban is tervezett még, annak dacára, hogy készült és másokat is készített saját halálára. A filmben megbeszéli a szeretteivel, hogyan kellene átalakítani a családi vendéglőt, viccelődött a kollégáival. Azaz hol arról beszél, hogy hal meg másnap, hol pedig arról, hogy mi történjen két hónap múlva. És nem úgy fogalmazott, hogy „ti majd csináljátok, hanem, hogy csináljuk”. A remény, az életigenlés mindig erős az emberben, még akkor is, ha képes közben reálisan szemlélni a kilátásokat.
Láttuk Tamás történetét, hallottunk Alaine-ről, mindketten készültek a saját életük végére, saját haláluk bekövetkeztére. De mellettük voltak hozzátartozók, voltak barátok, ismerősök, őket szerető emberek. Hogyan hallhatják meg a távozóban lévő igényeit és hogyan készüljenek ők? – tette fel a kérdést Barabás Évi Nyári Lucához fordulva.
„Anyukám diagnózisától kezdve hat hónap alatt jutottunk el időben a haláláig, és ebből kb. három volt, amikor már tudtuk, hogy meg fog halni. Nyilván nekem nagyjából 13 évesen nehéz volt készülni” – mesélte Luca. „Nekem inkább az volt a nehéz benne, azt nem volt könnyű igazából elfogadnom, hogy Anyukám nem minden áron akart meggyógyulni. Nagyon sok időbe telt – amíg felnőttem -, hogy megértsem, tulajdonképpen miért döntött így. Egy bizonyos szinten nem a saját döntése volt, nagyon súlyos volt a betegsége, nem voltak jók az esélyei, de egy ponton túl azt mondta, hogy ő köszöni szépen, nem megy el nem tudom milyen akupunktúrát csinálni, nem fogja újrakezdeni a kemót.” Mi volt ez a pont? „Agydaganata volt, és pont egy olyan részét támadta az agyának, aminek következtében a beszédkészségi és olvasási készsége nagyon visszaesett. Ezért is van az, hogy a mai napig az irodalmon keresztül érzem a legközelebb magamat Anyukámhoz – abban az egy-két hónapban, amit a Hospice Házban töltött, minden héten jártam be hozzá és felolvastam neki. Amikor megtudta, hogy ezek a készségei akkor sem feltétlenül jönnének vissza, ha meggyógyulna, akkor azt érezte, hogy már túl sokat veszített el magából ahhoz, hogy ebből egészként jöjjön ki, akkor is, ha kijön belőle valahogy. Szerintem nekem ezt volt nagyon nehéz elfogadnom: azt éreztem, hogy én nem voltam elég fontos ahhoz, hogy életben maradjon. Nem értettem, mi miért nem vagyunk elegek ahhoz, hogy itt akarjon maradni.”
„Egy pár éve eljutottam egy olyan szakaszba, hogy eléggé felnőttem ahhoz, hogy megértem, hogy nem arról volt szó, hogy én nem voltam elég ehhez, hanem egyszerűen abban a helyzetben nagyon kevés döntést tudott hozni a saját élete felett, és nem érezhette az, hogy nála van a kontroll ezekben a kérdésekben. Hozott egy döntést azért, hogy legalább a végén azt érezze, hogy a saját kezében van az irányítás, hogy ha már mennie kell, akkor úgy fog menni, ahogyan ő szeretne. Pont ezt tartom az egyik legértékesebb dolognak a hospice intézményében: hogy valamilyen szinten visszaadja a kontrollt azoknak az embereknek, akik már nem tudják irányítani a saját életüket, a saját testüket. És ez egy nagyon fontos dolog.”
„Dosszié halálom esetére”
Arra a kérdésre, hogy fel lehet-e készülni egyáltalán a hozzátartozónk elkísérésére vagy a halálra általában, Singer Magdolna is válaszolt, és ismét kihangsúlyozta a halálhoz való rendezetlen, eltávolító viszonyunkat. Azok, akik készek belátni, hogy a rossz dolgok néha nem csak másokkal történnek meg, nagyon sokat gazdagodhatnak azáltal, hogy saját haláltudatukkal, halálfélelmükkel foglalkoznak. A tanulási folyamat során tisztázott értékek segítenek megtalálni az utat az élet értelmesként való megéléséhez, így boldogabb, teljesebb időszaknak néznek elébe, és azzal töltik idejüket, arra szánják energiákat, ami igazán fontos számukra. Ráadásul, ha a családban történik tragédia, hozzátartozójuk vagy ők maguk lesznek súlyos betegek, felkészültebbek lesznek arra, hogy elsimítsák a hátralévő ügyeket, rendezzék kapcsolataikat. Máskülönben, ahogy Magdi szokta mondani, „káoszt hagy maga után az eltávozó ember”.
„A káosz ellentéte az életvégi tervezés szolgáltatás” – összegezte moderátorunk. Ez magába foglalja a jogi, egészségügyi, pénzügyi, pszichológiai és spirituális segítségnyújtást, az interneten is hozzáférhető segédletek és tájékoztatók készítését és megosztását, szakemberekkel való konzultációkat ahhoz, hogy az emberek pro-aktívan foglalkozzanak az életvégi kérdésekkel. Dóra szerint ez jelentheti azt, hogy valaki videókat készít vagy leveleket hagy hátra szerettei számára, előzetes rendelkezéseket, nyilatkozatok tesz akár arról, milyen kezelésekbe egyezik bele vagy utasít vissza egy esetleg egészségügyi vészhelyzet esetén, szeretné-e visszautasítani, hogy szerveit halála után donorként használják, de annak összegyűjtését is, milyen temetést szeretne, milyen zene szóljon, milyen ruhát viseljen. Össze lehet gyűjteni azokat a fontos adatokat, amikre szükség lehet az életünk végén, a halálunkkor, vagy a gyász időszakában, a hozzátartozók számára fontosnak tartott digitális fiókok, elektronikus adattárolók hozzáférését, jelszavait, és ezeket érdemes időnként frissíteni, ha bármi változás van. A tudat, hogy feltételeit, kívánságait, rendelkezéseit, iránymutatásait mások megismerik és tiszteletben fogják tartani, megnyugvást jelent a távozóban lévőnek és az ittmaradóknak egyaránt.
„Ez lehet a „dosszié halálom esetére”, amit már ma este el lehet kezdeni összeállítani” – intett mindannyiunkat Magdi.
Beszélni márpedig kell
Meghívott vendégeink közül kitűnt Nyáry Luca fiatal kora, ezért Barabás Évi nem szalasztotta el megkérdezni őt arról, mi a véleménye, az ő korosztálya hogyan viszonyul az élet-halál kérdéséhez.
„Leginkább azt tudnám mondani, hogy azoknak a hozzáállása jobb, akik már találkoztak a halállal. Egyébként nem akarunk ezekre a dolgokra gondolni, és nem gondolom, hogy az én generációm ezt jobban kezelné. Sőt, valószínűleg még rosszabbul fogjuk abból a szempontból, hogy ilyen érdekes módon egyszerre vagyunk „immunisak” a fizikai halál, a holttest vagy az erőszak látványára, közben viszont a régiekkel szemben mi nem tudjuk, hogy mi a teendő, ha meghal egy szerettünk. Sem gyakorlati, sem lelki szempontból. A valós veszteséggel már nem tudunk megbirkózni.”
Luca nem akar úgy tenni, mintha gyerekkori veszteségének köszönhetően nem vált volna generációja „halálkabalájává”. Mindig is érdeklődőbb, fogékonyabb volt ezekre a témákra, de édesanyja betegsége, halála és az ezt követő időszak természetesen rá is ijesztően és bénítóan hatott. Úgy érzi amiatt is, mert egyáltalán nem volt felkészítve erre: sokszor épp arra ösztönözte a környezete, hogy ne beszéljen az élményeiről, mert egyszerűen nem illik. Pedig Luca már egyáltalán nem jön zavarba, ha a halálról esik szó, sőt, testvérével viccelődni is tudnak a velük történtekről, ami tudja, hogy furcsa azoknak, akik még nem mentek keresztül szerettük elvesztésén. „A testvéremmel rendszeresen poénkodunk azzal a rossz programokon, hogy <<ez rosszabb volt, mint anyánk temetése>>, mert anyánk temetése meglepően szórakoztató volt, ahhoz képest, hogy egy temetés volt, hiszen ő is ilyet szeretett volna.”
„Valószínűleg én vagyok az egyetlen 21 éves a környezetemben, akinek van terve halála esetére. Én már megmondtam a testvéremnek, hogy mit csináljon – nem mintha olyan vagyonom, vagy bármilyen tárgyam lenne, amivel rendelkezni kéne, hiszen mégis csak 21 éves vagyok -, de például tudja a családom, hogyan szeretném, hogy eltemessenek, hol vannak a verseim, amiket szeretném, ha kiadnának miután meghaltam, de annyira nem jók, hogy addig kiadják őket, amíg élek. Szóval folyamatosan tisztában vagyok ennek az eshetőségével, és így tervezek is.”
Luca másokat is erre próbál biztatni a saját környezetében, de aktivistaként is. Ahogy arra is, hogy beszéljünk róla, ha ilyen nehéz élethelyzetek történnek velünk. Nem kísérné pánik az élet természetes velejáróját, a halált, ha nem zárkóznánk el tőle és magunkba. A Kino Café Mozi nagytermében az est résztvevőinek is erőteljes üzenetet fogalmazott meg:
„Örülök, hogy azáltal, hogy ezeken keresztülmentem, most egy olyan ember lehetek mások számára, akiről tudják, hogy hozzám jöhetnek, ha baj történik. Nagyon jó lenne, ha mindenkinek több olyan ember lenne az életében, akiről azt érzi, hogy felhívhat ilyen esetekben. De legalább nekünk, akik most így itt vagyunk, vállalnunk kell a felelősséget és össze kell szednünk magunkat, hogy hajlandóak legyünk, képesek legyünk az az ember lenni, akivel lehet beszélni erről.”
Minden kedves közreműködőnek és nézőnek nagyon köszönjük, hogy velünk tartottak!
A képek a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezik, felhasználásuk nem engedélyezett.